Kiállításmegnyitó / Opening of the Exhibition

Harmati Béla köszöntő beszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves vendégeink a virtuális térben!

Rendhagyó kiállításmegnyitóra hívtuk össze ma 18.00 órára látogatóinkat az internet segítségével. Rendkívüli heteket élünk és talán első látásra vakmerőnek tűnik, hogy a bezárt Evangélikus Múzeumban mi mégis kiállítást rendezünk, azonban jó okkal tettük ezt. Mondhatnám a másfél évnyi tervezést, a 11 intézménnyel kötött kölcsönzési szerződést, a kurátor, Papp Júlia 15 éve a témában végzett kutatását. Hivatkozhatnék arra, hogy a járvány kitörése előtt már a tárgyak többségét begyűjtöttük, azonban minket ennél több motivált, a tenni akarás. Szerettünk volna adni valamit az otthonukba kényszerült, megváltozott élet- és munkakörülményeik miatt megrettent és aggódó embereknek. Luther Márton mondta: „Ha vége is lenne holnap a világnak, én ma mégis ültetnék egy almafát”. Adjon ez a kiállítás mindenkinek hitet a folytatáshoz, feltöltődést és tartalmas időtöltést. Ha pedig a járvány lecseng, tekintsék meg valóságosan is a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének és az Evangélikus Országos Múzeum közreműködéseként létrejött kiállítást. Itt szeretnék köszönetet mondani mindenekelőtt Papp Júlia művészettörténésznek, a kiállítás kurátorának részletekbe menő munkájáért és mindazoknak a segítőknek, akik az egyre fenyegetőbb járvány dacára vállalták a közreműködést. Név szerint: Ágoston István, Rezessy Szabolcs, Koltai György, Lénárt János, Kertész Botond, Boka Kálmánné, Győry András. Hálás köszönet érte mindannyiuknak. Most pedig kérem, hogy hallgassák meg Mikó Árpád, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézet igazgatójának megnyitó beszédét.

Harmati Béla igazgató, Evangélikus Országos Múzeum

Mikó Árpád megnyitó beszéde

Tisztelt Igazgató Úr, Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaink!

Platón Az állam hetedik könyvében írja le hosszasan a híres – eredeti fogalmazásában nagyon bonyolult – barlanghasonlatot: az örök félhomályban, leláncolva élők csak az árnyékát láthatják a külső világ tárgyainak. Művészettörténészek aligha szeretik ráolvasni ezt a mítoszt a saját módszereikre, és még az is az eredeti művek fontosságát hangoztatja, aki maga nem nagyon tudja megkülönböztetni az eredetit a kópiától. Olykor nem is könnyű feladat. Ennek a kiállításnak a középpontjába épp valami ilyesmi került: az eredeti műtárgyak 19. századi gipszmásolatai, sőt, az – időközben eltűnt – másolatok archív fotokópiái. Pontosabban fogalmazva: a műtárgymásolatok és -reprodukciók szerepe a művészetről való gondolkodásban és a művészeti oktatásban, egyetlen hazai – de egyetemes jelentőségű – példa köré csoportosítva a segédletek, segédgyűjtemények műfaját. A főhőssel, Pulszky Ferenccel, a politikussal, íróval és tudóssal, egy időben Kossuth munkatársával, később a Nemzeti Múzeum főigazgatójával hosszú ideje foglalkozik a hazai kutatás, tevékenysége egyre ismertebb, de szerencsére még mindig akadnak körülötte felfedeznivalók. Ezt tanúsítja ez a kiállítás is.

Pulszky Ferenc elefántcsont-faragványokról és pecsétekről (valószínűleg vésett ékkövekről) készült gipszmásolat-gyűjteményének emlékét mindössze két szöveges dokumentum őrzi: az egyik az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola igazgatójának köszönőlevele a „Pulszky-féle gyűjtemény” átengedéséért, a másik az az elismervény, amellyel az összesen 748 darab gipszkópia átvételét nyugtázták. Az anyagot az Iparművészeti Múzeum adta át, a hatalmas gyűjteményt, amely felölelte az elefántcsont-faragványokon követhető szobrászattörténetet a késő antikvitástól kezdve a középkorig, nyilván az oktatás segédeszközéül szánták. Vajon hova lett ez a sorozat, kérdezzük kíváncsian és lemondóan, ám válasz egyelőre nincs. Maga a gyűjtemény összeállítója, Pulszky Ferenc ott volt Angliában a nagy gipszmásolat-gyűjtemények születésekor; pontosan tudta, hogy a művészet történetének tanulmányozásához – akár szakemberekről, akár a művelt közönségről van szó – kiváló segédeszköz a sokszorosítható reprodukcióknak e háromdimenziós, mérethű változata. Amikor a száműzetésből hazatért, a Nemzeti Múzeum főigazgatójaként létre is hozott egy kitűnő, átgondolt koncepciójú, ókori nagyszobrokról készült gipszmásolat-kiállítást.

Az eredeti elefántcsont-faragványok egy része is Pulszky tulajdonában volt egy ideig. Megörökölte nagybátyja, Fejérváry Gábor nagyszerű műgyűjteményét, amely a reformkori Magyarország legjelentősebb antik művészeti kollekcióját is magában foglalta. Pulszky – bevallottan családi okokból – a Fejérváry-gyűjteménynek az elefántcsontjait 1855-ben el-adta egy liverpooli kereskedőnek, de a tudományos problémáról, amelyet képviseltek, nem mondott le, sőt, ennek kiteljesítéséhez szedhette össze a műfaj többi híres alkotásának másolatát is. Hazahozta a kollekciót, és ez jutott végül az Iparművészeti Főiskola jogelődjéhez. Sorsukat az pecsételhette meg, hogy amikor a másolatsorozatokra az oktatásnak sem volt már szüksége, elkallódtak, esetleg el is pusztultak. Az átvételi elismervényen kívül egyelőre nincs nyomuk.

Az a korszak, amelyben Pulszky összeállította ezt a segédgyűjteményt, egy másik reprodukciós eljárásnak, a műtárgyfényképezésnek is a hőskora volt. Nem véletlen, hogy Pulszky ezt az új módszert is fölhasználta. Amikor a műtárgyakra szakosodott John Brandon Philpot lefényképezte az elefántcsont faragványokról készült másolatgyűjteményt, a fotósorozatot Pulszky is megszerezte, s hazatérése után a Nemzeti Múzeumnak adományozta, ahol zömük meg is maradt. Nem foglaltak annyi helyet, kezelésük sem volt olyan kényes, mint a gipszeké, lassan elsüllyedtek és végül az Adattárban kötöttek ki. Papp Júlia volt, e kiállítás rendezője, aki vagy tíz évvel ezelőtt felfedezte a rejtőzködő fotósorozatot, meghatározta és egy kitűnő kötetben ki is adta őket.

Papp Júlia eredetileg a műtárgyfényképezés kezdeteivel foglalkozva jutott el a Pulszky-féle gipszek archív fotóinak fölfedezésééig. Philpot csak a megérdemelt jutalma volt a szorgalmas és kitartó kutatómunkának. Hogy ez mennyi fáradtságot, mekkora anyagismeretet kíván, azt ez a kamarakiállítás is jól mutatja. Mindazt láthatjuk, tanulmányozhatjuk, ami műtárgyreprodukcióként a 19. század közepéig létrejött, kezdve a 16. századi rézmetszetektől a különböző technikájú sokszorosítási eljárásokon át elvezetve a fényképészet feltalálásáig és célzatos alkalmazásáig. A művészettörténet-írás forrásai ezek mind: metszetek, rajzok, fénynyomatok és archív fotográfiák; beletartoznak a napjainkban egyre divatosabbá váló kutatástörténeti áttekintésekbe, csak talán nem annyira kézenfekvő a felhasználásuk, mint a szövegeké. A művészettörténet-írásnak vannak fontos képi forrásai is, ezzel a problémával mindannyian találkozunk, ha a régi művészettel foglalkozunk, és a kérdéseket mindenki meg is válaszolja valahogy. Az anyaggyűjtésnél tartunk, és örvendeznünk kell, hogy itt láthatjuk a reprodukciók eredetijeit, mert e forrástípus feltárásánál muszáj elmenni magukig a tárgyakig, még ha ezek a tárgyak maguk is csupán másolatok. Ha csavarhatunk egyet Platón elöl idézett barlanghasonlatán: az árnyék is képes tárggyá változni. Hálás köszönettel tartozunk tehát Papp Júliának, aki feltárta és fáradhatatlan lelkesedéssel megmutatja nekünk most ezt az elsüllyedt, egyelőre csak itt-ott kibukkanó képi világot.

Végül köszönetet kell mondanunk az Evangélikus Országos Múzeum igazgatójának, Harmati Béla úrnak is, aki lehetővé tette a kiállítás megrendezését és bemutatását. Minden elismerésünk, hogy erre a járványveszély kellős közepén is vállalkoztak. Bátorságra vall tisztán tudományos indíttatású kiállítást rendezni ma Budapesten önmagában is, ezek tere – tapasztaljuk – egyre fogy. Az Evangélikus Múzeum egyúttal saját felekezeti múltja egy szép szakaszának feltárását is vállalta: Pulszky Ferenc is, nagybátyja, Fejérváry Gábor is a nagymúltú eperjesi-sárosi evangélikus közösségből eredt, életművük – bár a műgyűjtés története egyetemes – fontos része ennek a hagyománynak. Bízom benne, hogy a közös munkának, amely a Múzeum és az Intézet között most létrejött, lesz folytatása a jövőben is.

Dr. Mikó Árpád igazgató, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézet